• Prológ
• szereposztás
• Viripajev
• a titokról
• visszhang
• képgaléria
• videó
• english
• Minden oldal

Visszhang

Az Illúziók színháza

Viktor Rizsakov rendező az önreflexió számos megnyilvánulásával tudatosítja bennünk, hogy ez csak színház, a színház teremtette illúzió, egy olyan érzésről, ami a színházhoz hasonlóan sokszor az illúziókból építkezik, mégis, éppen ezáltal vonja bűvkörébe a nézőt. A darab fordulatai egyre nyugtalanítóbbá teszik a kérdést, hogy mi az, ami valóban megtörtént, mennyi a groteszk humor és mennyi pusztán a résztvevők csalóka emlékezetének a szüleménye a két pár történetéből? Minél többet hallunk, annál jobban elbizonytalanodunk és annál relatívabb lesz minden. A kulcs a szubjektivitás, az, ahogy ők négyen külön-külön látják és élik meg közös létezésüket és egymáshoz való viszonyukat. Paradox módon éppen ez a mindenki által megélt érzelem teszi közvetlenné, átélhetővé és végső soron kerek egésszé az eseményeket, annak ellenére is, hogy itt „nincs egyetlen szüzsé, csak epizódok vannak". Ez készteti igazán munkára a nézőt, hogy a szereplőkkel együtt, ne csak a darabban, de saját sorsában is keresse a válaszokat, arra, hogy: Létezik-e igaz szerelem? Képesek vagyunk-e felismerni azt, amikor eljön, vagy csak évek múltán köszönt ránk a felismerése? Biztos, hogy az, az igazi, akivel leélünk egy életet? Mi jelenti az ember számára a boldogságot: a hosszú harmóniában eltöltött évek, vagy a hirtelen fellobbanó vágy? Lehet-e éveken át egymás mellett élnie két házaspárnak úgy, hogy ne színezze kapcsolatukat a másik pár valamelyik tagja iránti, akár fizikai-, akár lelki vonzalom? És egyáltalán megélhető-e a boldogság egyazon időben és egymással, vagy ez is csak illúzió? Megőrizhető-e a hűség, nem is beszélve a lélek hűségéről? (...)

Egy ilyen rendhagyó és merész színházi kísérletben különösen sok múlik a színészeken. A nyitójelenet elcsépelt, de tagadhatatlanul lendületes és a szövege alapján is idevágó ABBA slágere a Mamma Mia után Vass Magdolna vág bele tekintélyes hosszúságú monológjába. Nehéz feladata van, mert ha itt visszaesik a feszültség, az előadás menthetetlenül leszállóágba kerül már a legelején. A színésznő viszont olyan lendülettel tolmácsolja Dennynek feleségéhez intézett utolsó vallomását, majd vall Sandra saját érzéseiről, hogy a szóáradat végére nemcsak, hogy ő maga válik a halálos ágyán az életére visszatekintő asszonnyá, de még magasabbra emeli a várakozást. Kristán Attila Denny szerepében kiválóan érzékelteti a boldog élet és kiegyensúlyozott házasság mögött húzódó titkos vágyakat és ambivalens érzéseket. Karakterformálása árnyalt és elmélyült. Különösképp élvezetes Szűcs Nelli játéka, mely Margarite eltűnésénél éri el a csúcspontot. Abban a pillanatban előbújik belőle az a némi keserűséggel vegyített, de őszinte és erős vágyakozás a szerelem után, ami a Fodrásznő címszerepében is oly mélyen áthatotta alakítását. Trill Zsolt oldottságával és sajátos humorával időnként kiegészíti a többiek monológját, megszólalásaival alátámasztja vagy éppen megkérdőjelezi azok igazságtartalmát, rengeteg színt hozva ezzel saját karakterébe és az előadásba. (Váró Kata Anna – Kritika)

Házaspáros dumaszínház: mesék a szerelemről néhány száz statisztával

A néző már akkor látja, hogy valami izgalmas fog történni, amikor elfoglalja a helyét. High-tech konyha a színpadon, mely körül a szereplők tüsténkednek. Közben vetítés is elindul, filmbejátszások a szerelemről. Kinek mit jelent a szerelem. Színészek, meg néhány „utca embere" vall. Egyszerre nagyon puritán minden, ugyanakkor nagyon emlékeztet a tévékből ismerős, sztárokat felvonultató, látványos show-műsorokra. Rizsakov nagyon egyszerű jelmezeket alkalmaz: fekete ruha a hölgyeken, fekete nadrág, póló az urakon, illetve bordó kötényke mindenkit a főzés miatt, rajta Illúziók felirattal. Ezek a betűk világítanak a színpad felett is, erősítve a multimédiás jelleget. Itt kell megemlítenünk a video-projekt felelősét, Jóvér Csabát, aki érdekes kameramozgásokkal hoz olykor lírai, olykor dokumentarista hangulatú, de igen stílusos hátteret. Érdekes kontraszt alakul ki így: a színészek ott beszélnek az első sor előtt a maguk testi valójában, arcuk meg óriásira nagyítva tátog a háttérre vetítve mint valami stadion-koncerten a rockisteneké. S gyaníthatjuk azt is, Kozma András fordítása hozzátett a produkció sikeréhez, mivel nincsenek hamisan csengő mondatok, nincsenek modorosságok a szövegben. (...)

A sikerhez azonban még mindig kell valami: az emberi tényező. Négy olyan színész, akik képesek ezt az egy – de annál intenzívebb! – felvonást erővel, tartalommal megtölteni. Itt nem lehet mellébeszélni. Itt nincs az, hogy díszletek, jelmezek, lekerekített történet mögé lehetne bújni, vagy meglapulni, elnézni a semmibe a sötét nézőtér felett. Csak az arcuk van, a testük, a hangjuk.

Az évad legmeglepőbb produkcióját négy tehetséges, sokoldalú színész viszi el a vállán, akik két férfi és két nő történetét mesélik el. Bő ötven évet. Házasságokat és szerelmeket. Férjekről, feleségekről, szeretőkről mondanak történeteket. Részleteket villantanak fel. Megható sztorik, kacagtató jelenetek, nagy poénok váltják egymást. Apróságok, ám ahogy el is hangzik a darabban, az élet tulajdonképpen ezekből áll össze. Nincsenek nagy dolgok, csak sok kis semmiség... (dehir.hu – Szénási Miklós)

Rendhagyó recenzió illúziókkal...

Vass Magdolna indító monológja előlegezi, hogy itt valami eredeti dolgot fogunk látni-hallani. A debreceni közönség számára eddig csaknem ismeretlen színművésznő egy percre sem hagyja lankadni a figyelmet, s mindezt külső eszközök és segítség nélkül, pusztán színpadi jelenlétével képes elérni. No, és persze a Viripajev-szöveggel. (A fordítás Kozma András remek munkája.) Trill Zsolt karizmája a tőle megszokott zsenialitást hozza, Szűcs Nelli előadása során néha sírnunk kell, aztán kiderül, mindez csak tréfa, hát akkor nevessünk, a szöveg megkívánta hangulatváltozások rajta keresztül hatnak a nézőre. Kristán Attila is remek választása volt a rendezőnek, elmondhatjuk, hogy a színészek – s nemcsak szerepükből adódóan – egyenrangú partnerek voltak a színpadon. Ezredmásodpercre kiszámított jelenetek, például a terítés-tálalás, amikor a hipermodern és többfunkciós konyhadíszletből dobálja Albert Dennisnek az edényeket, szinte már várja a néző, hogy ilyen gyorsaságnál mikor nyúl mellé, s törik a tányér. Mint ahogy törik is, ám mint kiderül, nem véletlenül, mert innen újabb fordulópont következik: a négy főhős egymást követő halála. (Nyirán Ferenc – kulter.hu)