Novarina PécsettA Pécsett megrendezett POSZT egy izgalmas felolvasóestnek is helyt adott: június 14-én meghallgathattuk Valère Novarina francia író, színházi rendező gondolatait, szövegeiből is hallhattunk részleteket a debreceni Csokonai Színház színészeinek (Szűcs Nelli, Jámbor József, Mészáros Tibor) előadásában. Novarina Képzeletbeli operett című darabját a szerző rendezésében a Csokonai Színházban mutatták be. A jeles francia szerző a Képzeletbeli operett fordítójának, Rideg Zsófiának a meghívására érkezett Pécsre.

Novarina, akinek idén januárban bemutatott Valódi vér című darabja Franciaországban „az év előadása" lett, és aki írásaiért megkapta a 2012-es Európai Irodalmi Díjat, arról a munkájáról beszélt a közönségnek, amit találóan nyelvi rekonstrukciónak is nevezhetnénk. Pierrot szerencsekereke (La Loterie de Pierrot) című könyvében a Thonon (szülőhelyének) vidékén elterjedt ragadványnevek születéstörténetét építi föl.

Ha egy kutyát magunkhoz akarunk hívni, a nevén szólítjuk. Ha az emberből elő akarjuk hívni a belső arcát, nevet adunk neki, a nyelvnek azzal az erejével, amely képes alászállni a sötétségbe, a lét homályába, hogy a fényre hozott névvel igazi valónk jelenlétét árassza a világba. Aki egy név történetét deríti föl és mondja el, olyan akaratot hordoz magában, mellyel azt kiáltja a térbe, hogy az, aki megszületett, „legyen"! Belső természetének lényege szerint örökkévalóan, ahogy egy név is az, a nyelv elemi erejéből. Mert „a nyelv cselekvő", a szó alkotóerőként hatja át a teret - ahogy a Novarinával a szellemiségében rokon Pilinszky írta: „A nyelv elsőrendűen nem a nyelvészet, mégcsak nem is a költészet, hanem az ember megszentelődésének, a szeretet teljességének és kiteljesítésének a gondja."

A Rideg Zsófia és Sepsi Enikő által tolmácsolt est végén a Képzeletbeli operettből, valamint a rendezőnek a színészek feladatát esszéisztikusan elemző leveleiből hallhattunk részleteket, kezünkbe vehettük magyar és francia nyelvű könyveit, illetve személyesen is beszélgethettünk vele az előadás során felvetődő kérdéseinkről.

Kirilla Teréz

A színház emlékeztet rá, hogy beszélni dráma - Kirilla Teréz interjúja Valère Novarina francia színházi rendezővel a prae.hu oldalon »

Szűcs Nelli az alábbi részletet olvasta fel:

Egy érthetetlen anyanyelv

„Édesanyám, Manon Trolliet, aki 1914. április 20-án született a Neuchâtel-tó partján, gyerekkorunkban Patrice öcsémmel együtt gyakran vitt oda bennünket Mathilde nagynéni zongorájához, hogy régi, összefűzött kottákból, melyeket megtanultunk lapozni, eljátssza nekünk a Török indulót, a Hősi polonaise-t, a Holdfényszonátát, és végül – s mi ezt a pillanatot vártuk – saját zongorakíséretével elénekelje Théodore Botrel öt dalát: Az árbocmester levelét, A nagy mamlaszt, A paimpoli lányt, A kis Grégoire-t, A nagy Lustucrut.

Amikor apám nem volt ott, az éneklés tovább tartott: A magyar dallal fejeződött be; anyám nem beszélte a nyelvet, de még mindig tudta ezt a dalt, amelyet István, egy magyar diák komponált neki, akit Genfben ismert meg egész fiatal lánykorában. Megkérte a kezét. Anyám még nem volt tizennyolc éves, nagyapám visszautasította; István hazatért Magyarországra – és sok-sok évvel később anyám megtudta, hogy Auschwitzban halt meg.

Novarina (balról a harmadik) hallgatja Szűcs Nelli (jobb szélen) felolvasását PécsettNagy kifejezőerővel, tiszta, de kicsit fátyolos hangon énekelte ezt a szívbemarkoló és hermetikus dalt. Azt mondta, hogy tanára a genfi zeneakadémián, a túl intenzív óráknak köszönhetően tönkretette a hangszalagjait. Emiatt aztán le is mondott az éneklésről és színésznő lett.

Nem tudom, miféle hatással volt ez a dal az öcsémre, de engem minden alkalommal mélységes ábrándozásba vitt: egyszerre mindent kifejezett, hogy lehettem volna magyar, zsidó és nem zsidó – mivel István a deportáláskor halt meg, a születésem előtt. Magyarország számomra egy titkos második hazává vált, és az idegen nyelvek között a magyar nyelv érintett meg azonnal és legmélyebben, akárcsak egy érthetetlen anyanyelv.

Anyám magyarul csak a számokat, István dalát és a Miatyánkot ismerte. A dalszöveg egyre bizonytalanabbá vált – mégis nagy önbizalommal énekelte továbbra is, de valamiféle sodródó, elveszőfélben lévő nyelven; az érzelem összekapcsolódott Botrel énekeinek utolsó versszakaival, melyek gyakran viharosan és lágyan értek véget.

A magyar lett az idegennyelvem – sőt, lehet, hogy az igazi nyelvem: amit akkor beszéltem volna, ha István, a „fantomjegyes" fia lettem volna. Egy negatív álmodozás fakadt ebből: anyám érthetetlen magyar nyelve lett a hiányzó nyelvem, annak a nyelvnek az árnyéka, amelyet akkor beszéltem volna, ha nem léteztem volna.

Gyerekként hallottam a pusztáról; ismertem Bartók, Kolozsvár, Bánk bán nevét; minden, ami Magyarországról jött, mélyen érintett: a Genfi-tót szemlélve szépnek találtam, de a Balatonnál mindig kisebbnek.

Aztán később, emlékszem, az iskola után minden este egymás után hatszor, tízszer, tizenkétszer hallgattam meg A második magyar rapszódia zenekari változatának öt másodpercnyi részletét – mindig ugyanarra a barázdára állítva a 78-as fordulatszámú bakelitlemezen a lemezjátszókart, oda, ahol a triangulum csengett; örökre foglyul ejtettem ezt a pillanatot: Lisztnek köszönhetem első zenei elragadtatásomat.

1956-ban, anélkül, hogy bárki sugallta volna, hacsaknem a belső anyai hang, piros-fehér-zöldre színezett papírokból téglalapokat kezdtem gyártani, és a középső fehér sávban nagybetűvel ez állt: „Szabadság Magyarországnak!"; reggeltől a folyosóra, az osztálytermekbe, a thononi iskolaudvarra ragasztgattam, az udvar szinte minden gesztenyefájára feltűztem ezeket a kis zászlókat. Éppen a negyediket kezdtem, október eleje lehetett; emlékszem, amint új franciatanárunk, Escallon úr kifakadt: „Aki mindent teleaggatott ezekkel a zászlókkal, azonnal menjen a táblához!".

A magyar nyelv szeretete megmaradt. Tizenkét év múlva, amikor Alain Trutat megkért, hogy készítsünk három nap alatt egy hangzó portrét Budapestről, én a kezdetnél kezdtem, vagyis amint megérkeztem, elmentem a magyar rádió archívumába, hogy felkutassam „a magyar nyelv lehető legrégibb hangzó emlékét" (Franciaországban ez Dreyfus kapitány hangja, azt hiszem). Így találtam rá egy viaszhengeren Kossuth hangjára, amelyet milánói száműzetésében rögzítettek1898 tavaszán.

Most visszatérek a zongorához.

A magyar nyelv (ahogy a gyerek látta): olyan nyelv, melyet nem ért, de énekelve lát. A nyelv szigete, egyszemélyes, árva és magzati nyelv; sehol nem visszhangzó, magunk előtt hordott test, hullám, a kommunikáció terhe alól felmentett nyelv, mely minden pillanatban emlékeztet bennünket arra, segít megérinteni azt, minden megharapott, meghallott, magrágott, megivott szótag mélyén, milyen volt először rácsodálkoznunk a beszédre.

Vajon ettől kezdve építettem fel valamiféle eredendő és gyermeki teóriát, mely a nyelv erőit a földrajzhoz kötötte – s a nyelvészetet egyszer s mindenkorra a hidrodinamika ágává tette? Vajon innen veszem a bizonyosságot, hogy a nyelvek semmiféle ember által megfogalmazott szabálynak nem engedelmeskednek, hanem örökké kiszámíthatatlan, lélegző barmok, meglepő állatok – akiket csak a színpad ketrecében lehet igazán meglátni, azon melegében megragadni?

A magyar nyelv semelyik másik nyelvvel nem rezonált. Mintha az Atlantisz maradványa lett volna, olyannak hallottam: nagy darab elsüllyedt földnek.... Anyám akaratlanul is megerősítette a feltevést, mikor István éneke előtt elénekelte Antinéa, az elsüllyedt királyság királynőjének dalát.

Azáltal, hogy halottam, bár nem értettem, de „hegyeztem a fülem", lassacskán és apránként megszelidítettem ennek az európai nyelvészeti hapaxnak az abszolút egyediségét, és felfedeztem néminemű hangrokonságot a franciával; meghallottam a hasonló hangokat: a magyarban mindenütt folyamatos generálbasszusként jelenlévő nyílt e-t, és harmonikus jelenlétét a francia nyelv legmélyén eltemetve; mindkét nyelvben felfedeztem a meglepően gazdag hangskálát – ugyanazt a széles nyíltságot a fonémák palettáján. Ám nagyon meglepett mindkét nyelvben – különösen a magyarban – a mondatok lapossága, nyugodt ereje, a légzés tartama, a hangok terjedelme, a magánhangzók tava, a gondolat orgonapontjáig nyúló mondatok hosszúsága. A magyar és a francia elterülnek, szétáradnak, ömlenek: mindkét nyelv azért van, hogy messzire jusson, mélyre – nem a hangsúlyok szökellésével és a folyamatos zaklatottsággal, hanem széles ritmussal és az ölelkező lélegzéssel.

Gyökeres idegenségük ellenére – ellentétes eredetükkel együtt – volt köztük valamiféle mélységes összhang: párhuzamos futás és tükörmozgás; a magyart és a franciát mindig elterülni hallottam, hosszan tagoltan cselekedni, folyni. Szélesen ölelő, helyet foglaló, bő nyelvek – nem korbácsolják ritmikai hullámok –, hatalmasak és erősek, nem fodrozzák felszínüket kicsiny hullámok, mint az olaszt, a németet, a spanyolt, az angolt stb. A Loire-t a Dunához hasonlítottam – a franciában is megtaláltam a mesteri dunai ritmust.

A magyar nem csak a francia titokzatos ikertestvére volt, hanem a másikja: ugyanaz a nyelv érthetetlen változatában – fordított visszatérésében. Ugyanaz a nyelv, mely viseli önnön idegen testét, belső árnyékát hordozza magában. A másik nyelv a francia inverzeként gyerekkoromban tárult elém anélkül, hogy ismertem volna. A másság az idegen közelségben érezhető át a legintenzívebben, a kézzel érinthetőtől való eltávolodásban: abban, amit a belső füllel hallunk és csillagmiriárdokra van innen. A megérintett messzeség."

(Részlet Valère Novarina „Egy érthetetlen anyanyelv" című esszéjéből
in. A cselekvő szó színháza, Ráció Kiadó 2009. Budapest, fordította: Sepsi Enikő)