Nagy JózsefEgy jól kitalált, jól megszervezett fesztivál még mindig képes visszahozni azt az aurát, azt a közösségi élményt, amit az emberek többsége már kezd elfelejteni. Ez pedig nem más, mint a közösségi események szakralitása – mondja a Szín-tézisnek adott interjúban Nagy József (Josef Nadj) világhírű táncos-koreográfus.

– Azt hiszem, a fesztiválra, mint a közösségi lét megélésének egyik fontos formájára, a mai napig szüksége van az embereknek. Ennek során a résztvevőknek még mindig lehetőségük van átélni egy sajátos „létélményt", ami leginkább a színházi vagy zenei fesztiválokra jellemző, hiszen ott az előadó élőben van jelen, nem csak a lenyomatával találkozunk. Így a közönséggel való találkozás személyessé válik, és megtörténhet az a rítus, ami az archaikus korokban nem is tudatosodott az emberekben.

– Ugyanakkor régebben ezek a közösségi „létélmények" erősen kötődtek egy szakrális világképhez, amely azóta elhomályosult az európai kultúrában. Hogyan hat ez a folyamat a karneválok, fesztiválok szellemiségére – eltolódik a társadalmi-kulturális igények kielégítése felé, vagy valamilyen módon mégis meg tudja őrizni ezt a szakrális jelleget?
– Úgy gondolom, hogy a színházcsinálásnak ugyanazok a problémái a szakralitással, mint a fesztiváloknak: minden közösségi esemény eltávolodik a szakralitástól. Persze, akarva-akaratlanul minden fesztivál és minden színház bizonyos fokig átmenti a közös szakrális tudat magját, bár a nagymértékben elterjedt felszínes szórakoztatás, és az esztétizálás máza vastagon elfedi ezt a lényeget. A komoly színházcsinálók, természetesen, folyamatosan tesznek erőfeszítéseket, hogy helyrebillentsék az egyensúlyt, és egy jól kitalált, jól megszervezett fesztivál még mindig képes visszahozni azt az aurát, azt a közösségi élményt, amit az emberek többsége már kezd elfelejteni.

(...)

– Mint az egyik legnevesebb európai koreográfus és színházi alkotó, az utóbbi évtizedek során gyakorlatilag az összes kontinenst bejárta, így nyilván össze tudja hasonlítani ezeket a fesztiválokat. Melyek voltak a legemlékezetesebbek?
– Több száz helyszínen felléptem szerte a világban, nem biztos, hogy mindegyikre vissza tudok emlékezni. De emlékezetes élményben volt részem például a hamburgi Kampnagel fesztiválon, ahol egy régi gyárat alakítottak át kulturális központtá, amelyet hosszú, produktív munkával, nagyon jó szervezéssel színházi értelemben is szakrális hellyé, igazi fesztivállá sikerült formálni. Egy másik fontos tapasztalatom egy észak-olaszországi fesztiválhoz kapcsolódik, amely a 80-as években egy kicsiny hegyi faluból indult el, amihez később a környékbeliek is csatlakoztak, és szívós, kitartó munkával elérték, hogy ma már rengeteg embert vonz, a fesztivál ideje alatt egész sátortábor alakul ki a nézők jóvoltából. Itt lényeges, hogy a nézőknek el kell zarándokolniuk a helyszínre, mivel az odajutás nem olyan egyszerű, így már ez is egyfajta beavatódást, felkészülést jelent a fesztiválon történő részvételhez, és a nézők nem csak szemlélők, hanem adott esetben aktív segítők is a lebonyolításban. Eszembe jutott még egy erős élményem, ami Kolumbiához, a bogotai színházi fesztiválhoz kötődik. Megdöbbentett az a szinte vallásos áhítat, ahogy a helyiek viszonyulnak a színházhoz, az előadások létrehozóihoz. Ez sokkal mélyebb, vagy inkább más, mint a bulvársztárok iránti rajongás – ott az emberek tényleg úgy tekintenek a színházra, mint egy másik valóságra nyíló kapura, és ez erősen meghatározza a fesztivál atmoszféráját.

– 2006-ban nemcsak Európa, de talán a világ egyik legjelentősebb színházi eseményének, az Avignoni Fesztiválnak ön volt a művészeti vezetője. Mi volt a koncepciója?
– Az egyik fő gondolat vagy irány a színházi mesterek jelentőségét emelte ki. Amikor egy alkotó hozzákezd a színházcsináláshoz, nagyon fontos számára a mesterek inspirációja, útmutatása, amely szellemi és szakmai iránytűként szolgál, akár követi az ember, akár szembefordul vele. Egy idő után, aki komoly utat jár be, maga is bekerül egy színházi vérkeringésbe, odafigyelnek rá és a munkáira, fontossá válnak a gondolatai, és akár egy idő után őt magát is „mesterként" kezdik kezelni. A színházi alkotásban alapvetően fontos a mester-tanítvány kapcsolat, és ennek továbböröklődése

(...)

– Pályája során számos rangos díjat elnyert, a legmagasabb szintű európai színházi elismerésekben volt része, vagyis úgy tűnik, hogy külföldön önre „mesterként" tekintenek. Mi lehet az oka annak, hogy Magyarországon viszonylag ritkán szerepel, mondhatni nincs jelen a hazai színházi vérkeringésben?
– Ezt én magam sem értem igazán. Bár volt néhány meghívásom, például a szegedi Thealter Fesztivál részéről, vagy éppenséggel a Trafó Művészeti Központtól, ezeket leszámítva valóban nem igazán hívtak Magyarországra. Eddigi legteljesebb megmutatkozásom talán 2006-ban történt a debreceni Csokonai Színházban, ahol előadásaimra, a Jel Színház tevékenységére egy egész fesztivált szenteltek.

– A fesztiválok, többek között az avignoni kapcsán Vişniec, a neves román drámaíró, általánosságban arról ír egy esszéjében, hogy az európai színházi trendek valamiféle szellemi kifulladás következtében egyre inkább az öncélú provokáció felé mutatnak. Mit gondol erről?
– Azt hiszem, ez nem csak fesztiválokra jellemző, hanem egyfajta korbetegség. És nem csak arról van szó, hogy folyton levetkőzünk, ordibálunk, káromkodunk, sokkolunk a művészeten keresztül. Attól még akár lehetne jó is egy előadás, hiszen számos alkotó esetében a radikális megszólalás fontos gondolatokat is közvetített. A probléma inkább ott van, ha a provokatív külsőségek mögött nincs igazi gondolat, és a nagy hangzavar, a decibelek mögött nem halljuk meg a szív dobbanását. Pedig, azt hiszem, ma nincs annál sokkolóbb, vagy erősebb élmény, mint rádöbbenni a csend erejére.

Az interjút készítette:
Kozma András

Névjegy: Nagy József (Josef Nadj) táncos, koreográfus a vajdasági Magyarkanizsán született, tanult Újvidéken, Budapesten, és Párizsban, ahol 1986-ban alapította a JEL Színházat. 2006-ban az Avignoni Fesztivál művészeti igazgatója volt, és megkapta a legrangosabb színházi elismerést, az Európai Színházi Díjat. 1995 óta az Orléans-i Nemzeti Koreográfiai Központ igazgatója. Magyarkanizsán 2006-ban létrehozta a Nagy József Regionális Kreatív Műhelyt.

*

Nagy József további gondolatai a rítus és a művészet határvonaláról, valamint a mesterekről... Az interjú teljes terjedelemben a Magyar Teátrum új mellékletében, a Szín-tézis első számában olvasható. A lap 2012. június 13-tól kapható az újságárusoknál.