A vallomás, mint a legmélyebb igazmondás lehetősége érdekel most engem –mondja Galambos Péter, a Jászai című ősbemutató rendezője, társszerzője és a díszletek tervezője. A próbák során Rideg Zsófia dramaturggal beszélgettek Jászai Mari ürügyén többek között őszinteségről és lelki meztelenségről, halálról és újjászületésről, valamint a személyes megváltásról.

– Volt valamilyen apropója annak, hogy Jászairól rendez előadást?
– A darab alapötlete Ráckevei Annától jön, akinek nagy kedvence Jászai Mari. Én korábban kevésbé foglalkoztam vele, és amikor Anna mondta, hogy izgalmas téma, mi lenne, ha dolgoznánk ezen együtt, beleástam magam, és akkor szembesültem azzal, hogy Jászainak van egy nagyon izgalmas naplója.

– Mi ragadta magával?
– Felfedeztem, hogy milyen rendkívüli önismerettel rendelkező ember volt, és ez az, ami elkezdett engem foglalkoztatni. Ráadásul a választott példaképei szintén naplóíró emberek voltak, mint Széchenyi, Petőfi. A naplóírás az egyik legőszintébb vallomás magunkról. De ha valaki a színházi szakmát komolyan veszi, ráébred, milyen nagy önismeret és emberismeret szükséges ahhoz is, hogy egy szerepet, egy figurát életre keltsünk. Innen indult ki az egész. Még egy ok amiért engem ez Jászai anyag igazán elkezdett foglakoztatni, az a vallomás. Fehérváron idén rendeztem a Triót – Robert és Clara Schumann-nak, valamint az ifjú Brahmsnak tragikus szerelmi háromszöge –, ami hasonlóan vallomásra épülő előadás. Tehát a vallomás, mint a legmélyebb igazmondás lehetősége érdekel most engem. Pilinszky mondja, aki költészetében hazudik, az a vallomás lehetőségétől fosztja meg magát. A kihívás nem kevesebb, mint hogy ténylegesen nagyon őszinték legyünk magunkhoz és egymáshoz. Ezáltal lehet, hogy néha majd felszisszen a néző, hogy ez vagy az itt kimondódik, de rá fog ébredni – és ez nagyon fontos –, hogy legvégül mindez gyógyít.

– Akkor a katarzis itt a kérlelhetetlen igazságkeresésben van?
– Igen, ez is jászais gondolat. Ebben egy nagyon erős szenvedélyesség van, lehet mondani kérlelhetetlent is, de nem erőszakosan, hanem a kíváncsiság és a megismerés szenvedélye által. Ő is rájött arra, hogy nincs más útja annak, hogy a lelkeket, a saját magunkét és ezáltal másokét is egyfajta tisztulás felé vezessük. Nyilván a színház, sem más művészet önmagában nem tisztít meg, de mindenképpen ad hozzá energiákat, erőket, hiteket ahhoz, amikor – ismét Pilinszkyt idézve – „magunknak kell végül a présbe kényszerülnünk és befejeznünk a mondatot".

– A Jászai ősbemutató. Hogyan alakult ki a színpadi változat?
– Ráckevei Anna megkereste Borbély Szilárd költőt a Jászai-téma ötletével, aki készített is egy darabot, amelyet mi egy variációnak tekintettünk. Ebből jeleneteket beépítettünk a készülő előadásba, de további jeleneteket írtunk hozzá Kovács-Cohner Róberttel, valamint Jászai naplójából vett idézetek is bekerültek. Azt gondoltam, hogy egy életrajzi elemből induljunk ki (egy veseműtét során Jászai klinikai halál állapotába került.) Jászai Mari színháztörténeti jelentőségén túl engem az érdekelt, hogy itt egy ember, akinek szembesülnie kell önmagával, egyszer csak még mélyebben, mint eddig valaha gondolta vagy tudta volna.
Megfigyeltem, hogyha valamivel el kezdek foglalkozni, akkor sorra behívok olyan információkat, amelyek kapcsolódnak az adott dologhoz. „A véletlen másik neve Szentlélek" – mondja Hrabal. Újra olvastam Moodey könyvét, az Élet az élet után-t. A klinikai halál állapotát megtapasztaló emberek vallomásai hasonlóak: valamennyien azt mondják, hogy a másvilágon gyakorlatilag leperegtek előttük életük legfontosabb eseményei. Elmondásuk szerint, ez azért történik, hogy szembesüljünk azzal, mit csináltunk jól, és mit rosszul. És ez nem, mint ítélet történik, hanem arra vagyunk kényszerítve (a szó nem erőszakos értelmében), hogy meglássuk miben hibáztunk, és merjük azt bevallani magunknak. Arra gondoltam, hogy ez adna az előadásnak egy drámai formát, ha az egész egy klinikai halál állapotban történne, ahol szembesülnie kell az éppen 50 éves Jászai Marinak, hogy mi történt eddig, mi volt az ő életének az értelme, érdemes-e folytatnia. Ráadásul egy krízisállapotról szól, mert öngyilkos akar lenni. Márpedig egy krízisállapotnak két megoldása van: halál vagy újjászületés. Itt gyakorlatilag egy ember újjászületésének a történetét láthatjuk. És még egy fontos tényező a társadalmi és személyes krízisállapot találkozása. Ennyiben jelen idejű ez a darab, hiszen a mostani válságban sokan lesznek lelki betegek, elkeseredettek, nem látják, hogyan tovább, és ilyenkor sokszor valami erőszakos változtatás igénye támad fel bennük. Az előadásunk épp azt próbálja sugallni, hogy egy újjászületésnek nem szükséges erőszakosnak lennie, sőt gyakorlatilag simogatással és nem pofonnal lehet újjászületni. Valaki a szemünk előtt végül lelki meztelenségig jut el, szembesül az összes elkövetett bűnével, erényeivel, és ezáltal egyszer csak azt mondja: igenis érdemes tovább folytatni az életet, méghozzá sokkal nagyobb energiával. A klinikai halál állapotból visszatért emberek mind nagy lelki békében élnek azután, megnyugszanak, mert láttak valami igazságos rendet, ami szerint lehet élni.

– Beszéltük a próbán, hogy ez nem „üzenetes" darab. Kérdéseket teszünk fel, amiket Jászai is feltett magának, és őt követve feltesszük magunknak mi is. Az egyik ilyen fő kérdés a hivatás és a család közötti sokszor kibékíthetetlen ellentét.
– Az is történelmi tény, hogy Jászai család nélkül élte le az életét, se férje, se gyerekei nem voltak. Ez sok belső konfliktust okozott neki. Olyan módon dolgozta fel ezt, hogy akár egy papnő, egész életét, minden energiáját odaadta a hivatásnak, a szolgálatnak. Thália papnője volt. Persze e mögött ott van – és épp ez a szép, hogy ez nem ilyen egyértelmű – rengeteg becsvágy, irigység, önimádat és egy sor olyan emberi megnyilvánulás, ami a színész mesterséggel, és egyáltalán mindenféle mesterséggel járhat. Ennek a sok vívódásnak a rendbetétele az, hogy végül elfogadom önmagamat, elfogadom a másikat, nem háborúzok folyamatosan, nem ítélkezem a másik felett, és ami a legfontosabb, nem akarom a saját képemre megváltoztatni a világot. Nyilván ez érinti mindazokat, akik a hivatás és a család között őrlődnek. Legtöbb szenvedésünk oka, mondja Jászai, hogy túlontúl komolyan vesszük önmagunkat és az életet, pedig olykor-olykor több humorral, derűvel, elfogadással megkönnyítenénk a magunk és a környezetünk életét. A közvetlen és a tágabb értelemben vett környezetünkét, akár társadalmi szinten is. Azt a tolsztoji gondolatot is körüljárja az előadás, hogy alapvetően személyes megváltás van, mindenki egyénként tud megváltódni, a társadalmi megváltások mindig látszólagosak. Mert annyira különbözőek vagyunk, hogy soha nem lehet egyfajta rendet ráhúzni mindenkire, csak erőszakkal, és ezek, ugye, a magyar történelemben is bukásra lettek ítélve. Fájdalmas és dicsőséges múlt – ezt is kutatja a naplójában, hogy miért is történik így. Nem véletlenül volt ő a Nemzeti Színház vezető színésznője, és nem ment ki külföldre, pedig sok ajánlatot kapott, de ő vallotta, hogy neki itt élnie, halnia kell, és természetesen szolgálnia.

– Az a szépsége az előadásnak, és persze magának a naplónak, hogy rögtön rákérdez arra is, „vajon nem hiúságból vallom ezt, vajon valódi hazaszeretetből", sőt arra is, mi az egyáltalán, hogy hazaszeretet. Kiért, miért adott fel mindent, vajon „Széchenyi és Petőfi nem a homokba írták-e bölcsességüket"?
– Ezért mondom, hogy nagyon mély önismeret ez. Szerencsés esetben erre az igényt az ember otthonról hozza, de ez tanulandó dolog, nem velünk született tulajdonság. Kőkeményen tanulni kell. Jászai az élete példájával mutatta ezt. Autodidakta volt, nagyon mély paraszti sorból keveredett fel, négy nyelven beszélt, elképesztő műveltségre tett szert. Mindez abból a kíváncsiságból, hogy ki vagyok én és milyen a világ. Többször leírja, hogy semmi nem volt tőle idegen, nem zárta le magát semmi elől, mert mindent meg akart ismerni, ezt nagyon fontos volt számára, nem volt ebben elvek által korlátozva. Ilyen korlátoltság nem volt bene, hogy mindenféle elvek szerint éljen. Az ő elve a megismerés elve volt, az önmegismerésé. Sok-sok réteg lehántása, hogy valójában mi az igazság, mindig egyre mélyebbre és mélyebbre nézni, néha az önkínzásig. A képmutatásról is szó van: mit mutatunk, és mik vagyunk valójában. A színészmesterségben ez többszörösen tevődik fel, alapvető kettőséget okoz, mi az, amit játszom, mi az, ami vagyok. Ő 24 órában volt színész, élte és nem játszotta a szerepeit. Ez is ott van a vallomásaiban. Sokrétegű az egész, épp azért mert nincs üzenete a darabnak (mert üzenetet átadni az a telefon és a net dolga,). Ki-ki elveszi magának belőle, ami neki fontos, a többit pedig ott hagyja. Már eddig, akik foglalkozunk ezzel az anyaggal, mindannyian kivettük belőle azt, ami konkrétan a saját életünkre vonatkozik, tehát a bőrünkre megy a játék a szó jó értelmében.

– Jászai esetében is állandó munkatársaival dolgozik.
– Kárpáti Enikővel gyakorlatilag pályám elejétől dolgozom együtt. Jelmezt én sose terveztem, ebben ő sokkal jobb nálam. Ő vele nagyon jól kiegészítjük egymást. Ismeri a világomat. Vedres Csabát úgy ismertem meg, hogy a húgom iskolájába járt, a Madách Gimnázium drámatagozatára, itt lett színházzal fertőzve. Gyakorlatilag európai, sőt világhírű zeneszerző, most éppen japán turnéról jött vissza, ahol óriási sikereket ért el, tán sokkal nagyobbakat, mint itthon. Itthon kevéssé ismerik (különben ezt a jelenséget is körbejárja az előadás Jászai esetében). Vedres Csaba rendkívül pontos érzékkel tud színházi zenét írni, mert ez a drámai véna mélyen benne van. Kovács-Cohner Róbert költővel meg három éve találkoztunk, egy Elektrát írtunk együtt. Zenés darab volt – Vedres írta a zenéjét – tangó-opera rapekkel, kifejezetten fiataloknak. A tét az volt, hogyan lehet ma megszólaltatni egy görög drámát úgy, hogy tizenhat éveseket is nagyon érdekeljen. Hál'Istennek nagy sikere volt. Robival nagyon jól ismerjük egymás gondolkodását, ez megkönnyíti az együttműködést.

– A színlapon azt olvassuk, hogy a díszlet is Galambos Péter munkája.
– Nagy megtiszteltetés számomra, hogy most itt dolgozhatom Debrecenben egy ilyen színvonalú színházban. Valamiféle művészi rokonságot érzek, mivel az utóbbi években több olyan rendező dolgozik itt, akinek nagyon erős képi világa van, és a vizualitás számomra alapvető a színházban. Eredetileg képzőművésznek tanultam, grafikusként végeztem, majd azután elkanyarodtam a színház felé. Elvégeztem a rendezői szakot, és azóta mindenfele dolgozom. Már a főiskolán terveztem díszleteket. Gyerekorom óta egyszerre születik meg bennem képileg is, amire gondolok, valahogy 3D-ben látok: bármilyen gondolat, emlék felbukkan a fejemben, azt rögtön térben is érzékelem, körbe tudom járni. Ez egy adottság, amiről nem tehetek. Persze nagyon hasznos volt ez a későbbiekben a rendezéshez, hiszen azt szokták mondani, hogy „egy kép az ezer szó". A tér az már önmagában egy előadás, rögtön meghatározza a szerkezetet. Ezért szoktam sokszor magam tervezni a díszletet.

Rideg Zsófia