Vidnyánszky Attila– Azzal is jelzem hódolatomat a román színház iránt, hogy már két előadást rendezett nálunk Silviu Purcărete, Debrecenben, és most tervezgetjük a harmadikat... Neki nagyon tetszett a Mesés férfiak szárnyakkal, zavarba ejtő elragadtatással beszélt róla. Én pedig régóta rajongója vagyok az ő munkásságának, úgyhogy ez számunkra nagyon-nagyon megtisztelő kapcsolat – nyilatkozta az Új Magyar Szónak Vidnyánszky Attila a Mesés férfiak szárnyakkal című előadás bukaresti vendégjátéka kapcsán.

– Nagyon izgalmas lehet ez az előadás, a Mesés férfiak szárnyakkal. Annyi szerzője van, díjat kapott a POSZT-on. Kérem, beszéljen egy kicsit magáról a műről, amit színpadra visznek. Az egyik szerző orosz, úgy sejtem, ő az eredeti darabot írta Gagarinról és az orosz űrhajósokról. Aztán ezt „feldúsította” Szénási Miklós költő és Lénárt Ödön pap–tanár és író szövege. Hogyan jött létre ez a produkció?
– Oleg Zsukovszkij, aki az előadásban a kicsi királyt játssza, úgy három évvel ezelőtt hozott nekem egy dialógust, Gagarin és Tyitov párbeszédét, egy leginkább a huszadik század eleji orosz avantgárd költészethez hasonló stílusú szöveget. Elolvastam, és rögtön jeleztem Olegnek, hogy én ezt nagyszínpadi produkcióként tudnám elképzelni. Akkor elkezdődött egy hosszú anyaggyűjtési folyamat. Rengeteg dokumentumot kaptam részben tőle, részben moszkvai ismerőseimtől. Tavaly volt az első űrutazás ötvenedik évfordulója, és ennek kapcsán elkezdtek olyasmikről publikálni, amikről korábban nem is hallhattunk.

– Államtitok volt hosszú ideig...
– Lassan összeállt valami, de zavart, hogy a női vonal hiányzik, és a háttér is... Akkor Szénási Miklós költő, publicista barátommal beszélgettünk róla...

Mesés férfiak szárnyakkal– És ő azonnal szerzett két női szereplőt.
– Nem. Rájöttünk, hogy a dokumentum-anyagokban azért szerepelnek nők is: Koroljovnak a felesége és a kislánya például, egy egészen drámai történet van a háttérben. Az igazság az, hogy az összes szereplő története megér egy-egy színdarabot, annyira izgalmas. Már egy éve kutattuk a részleteket, és még mindig nem voltam megelégedve az eredménnyel. Elkezdtük próbálni a Mesés férfiakat...

De továbbra is hiányoztak a szárnyak. Aztán megkerültek.
– Miután Pécsen, a Dómban felújítottuk Gyilkosság a székesegyházban című előadásunkat, és azt közvetítette a Duna TV, kaptam egy levelet egy apácától, sajnos, nem tudom most megmondani a nevét... Levelében megköszönte az előadást, és elküldte nekem Lénárt Ödön kötetét. Abban találtam egy drámát. Amikor olvasás közben a feléig értem, éreztem, hogy ez nekem részint sok, részint távoli. Valószínűleg én ezt sohasem fogom megrendezni. Aztán a darab végén ott volt a legenda eredeti szövege: a negyedik király története.

– Szóval a negyedik királyt Lénárt Ödön szövege hozta be?
– Így van. Elolvastam, és ott helyben megkönnyeztem, egyszerre világos lett számomra, hogy ez hiányzik még az előadásból...

– És azonnal ki is osztotta a negyedik királyt az orosz darab szerzőjének. És ő beszél is a színpadon, vagy csak játszik?
– Énekel. Oleg Zsukovszkij már játszott nálam a Halotti pompában. Remek színész, mozgásszínészként a Derevo nevű világhírű táncegyüttesben szerepel most is. Drezdában él, különben pétervári, és a híres Formalnij Színháznak volt a vezető színésze. Tehát egy komoly művész, és kötődik már Debrecenhez. Megkapta ezt a szerepet, elkezdtünk próbálni. Rögtön világossá vált, hogy itt két síkról van szó: egy vízszintesről, ez a kis király – cárevics – elindul, mert meghallotta, hogy megszületett a nagy király, és harminchárom évet utazik, nyomorog, s amikor odaér, a nagy királyt keresztre feszítik. Ezzel párhuzamosan pedig fut egy másik történet: egy eszeveszett, emberi áldozatokat nem kímélő – vagy, hogy úgy mondjam –, az egyik fantasztikus történet az orosz rakétaprogramból; Sztálintól, de tulajdonképpen már Ciolkovszkijtól kezdve egészen az embert szállító rakéta kilövéséig.

– És a kis király, a cárevics, végül is a mennybe megy. Rakéta nélkül. Hogy lehet ez?
– Nem akarom elmondani, az előadás válaszolja ezt meg. Mindenesetre ő itt lenn a földön mozogva, a lován, aztán gyalog, sokkal magasabbra jut el, mint azok, akik nagy feszültségek közepette az égbe lövetik magukat, és megállapítják, hogy nem lakik ott senki.

– Ez felfedezésnek kevés... Kár volt érte akkorát repülni.
– Van egy ilyen párhuzam. Közvetve...

– Vagyis nem kell rakétára ülni ahhoz, hogy az égbe jussunk.
– Pontosan így.

– Hanem, úgy vettem ki legalábbis az előadásról írott szövegekből, önmagunk megismerése az az út, amely az égbe is vezethet, hogyha...
– Így van. Még egy érdekes, menet közben történt változtatás: először úgy gondoltam, elindulunk Ikarosztól, és nagy, repüléstörténet szempontjából izgalmas eseményeken keresztül, például Leonardón át, eljutunk a mába. Aztán ez az egész sztálini világ, ez a rakétaprogram felemésztett mindent. Úgyhogy beszélünk mi Ikaroszról, egy pillanatra megjelenik Leonardo da Vinci is, de a történet rohan az itt és mostba, a sztálini világba, majd a hruscsoviba, amikor fölrepül a rakéta.

Plakát: Kónya Ábel– Tehát van mementójellege is az előadásnak, emlékeztetés egy letűnt világra. Gondolatgazdag produkció, érdemes megmutatni Bukarestben is. Mit vár ettől a vendégjátéktól?
– Úgy gondolom, hogy a román színház még mindig a világ egyik legizgalmasabb színháza...

– Az orosz után. Vagy azzal együtt?
– Együtt. Ahogy ezt kimondtam, máris elbizonytalanodom, ha arra gondolok, hogy a német színház nagyhatalom, bár az a színházi esztétika, amit megvalósít, illetve a megszólalási módja tőlem idegen. Vagy távol áll. Ez külön beszélgetés témája lehetne... Azzal is jelzem hódolatomat a román színház iránt, hogy már két előadást rendezett nálunk Silviu Purcărete, Debrecenben, és most tervezgetjük a harmadikat... Neki nagyon tetszett a Mesés férfiak szárnyakkal, zavarba ejtő elragadtatással beszélt róla. Én pedig régóta rajongója vagyok az ő munkásságának, úgyhogy ez számunkra nagyon-nagyon megtisztelő kapcsolat. Ami pedig a mostani történetet illeti: román színházi szakemberek jöttek Debrecenbe, igyekszem aktív kapcsolatot tartani velük, látták az előadást, közöttük volt a Bukaresti Nemzeti Színház dramaturgja is, tetszett nekik, és meghívták. Így indult el... Örvendtem a meghívásnak, és fölajánlottam, hogy mi is vendégül látjuk a Bukaresti Nemzeti Színházat; úgy néz ki, az ősz folyamán meg is történik a viszontlátogatás Debrecenbe, amire büszke vagyok. Remélem, hogy ez most Bukarestben egy hosszútávú kapcsolat első eseménye lesz.

– Valóban jó lenne, ha hosszútávú kapcsolat alakulna ki. Nemrég, talán egy éve, a Bukaresti Nemzeti Színház műsorán megjelent egy magyar darab, a Thuróczy Kataliné. Ilyesmi nem volt időtlen idők óta... Ugyancsak nyitásnak tekinthetjük azt, hogy a Bukaresti Nemzeti Színház szintén a múlt évadban bemutatott egy török darabot, a Hólavinát. Izgalmas mű, érdemes lenne, hogy a magyar színházak is foglalkozzanak vele. Tehát a Bukaresti Nemzeti Színház immár észreveszi a szomszédokat is. Egyébként nemrég láttam egy jó előadást Debrecenből, a Fodrásznőt a sepsiszentgyörgyi Reflex fesztiválon. Egy fiatal orosz rendező állította színre, új orosz dráma, és nagyon izgalmas dolgokat mutat be. Olyasmit, ami szó szerint érvényes itt is, Romániában. Lehet, hogy Magyarországon is érvényes, de Románia valahogy közelebb áll ahhoz a keleti világhoz, ami Oroszországban van...
– Biztos, hogy érvényes Magyarországon is, mert az egyik sikerdarabunk a Fodrásznő. Nagyon sokszor, több évada játsszuk már, úgyhogy szereti a magyar közönség.

Zsehránszky István

A cikk az Új Magyar Szó oldalán »