Vranyecz ArtúrA debreceni társulat oszlopos tagjának a színpadon kívül is sok szerepben kell helyt állnia, hiszen nem csak színész, hanem rendező, tanár, férj és családapa is egyben. Ennek megfelelően mindig siet valahová – a munkahelyére, vagy éppen haza, rohan tanítani, próbálni és szöveget tanulni. A kaotikus helyzetet nagy adag humorral kezeli, és azt mondja, ha nem pörög, hajlamos nagyon nyugodtan élni. Beszélgetésünk a Romkertben a színművész napjának egy békésebb periódusára esett, így bőven belefért az időbe, hogy a komoly dolgokon kívül dupla adag kakaóról, sárkányfogakról, bádogemberekről, és rizzsel teli sörös dobozokról is szót ejtsünk.

Most is próbáról jössz?

Ezúttal nem, mert este előadásom lesz, a Háry Jánosban játszom és ilyenkor csak a produkció előtt egy órával kell bemennünk a színházba. Ha este nincs előadásom, akkor általában tíztől kettőig, majd hattól tízig próbálok. Ha elkezdünk egy próbaperiódust, esetleg már benne is vagyok „a finisben", mellette kevés idő marad egyébre, ilyenkor úgy érzem, beszűkül az idő, több mindent egy időben kell elintézni, nincs lehetőségem pihenni, alvás közben is pörög az agyam, bevillannak esetleges elmulasztott teendőim. Egyszer megkértem egy kollégámat, írjon ki nekem egy anyagot DVD-re. Közel egy év múlva rákérdeztem, mikor lesz kész. Azt mondta:"Artúr! Egyszer már megígértem, hogy felírom, ugye? Na, most megígérem még egyszer." Én még nem tartok ezen a szinten, de már úton vagyok.

Gyerekkorodban is ilyen örökmozgó voltál?

Mókás és életvidám lurkó voltam, óvodás és iskolás koromból rengeteg élmény támasztja ezt alá. Az elemiben „a vicces fiú" kategóriába tartoztam, aki állandóan humorizált és szerepelt, egyesek ezt inkább „a viccelődős fiú"-nak neveznék. A szüleim egyszer elemista koromban elengedtek egyedül egy táborba, ahol egy alkalmi pajtásommal olyan jól szórakoztattuk a környezetünket, hogy például ügyesen elértük a szakácsnéniknél, hogy dupla adag akármit kapjunk bármikor a menzán, és különböző kiváltságokban részesüljünk.

A reflektorfény később sem került el.

Pontosan így van. A gimnáziumban már kórusban énekeltem, szavalóversenyeken vettem részt és színjátszókörbe jártam. Azért döntöttem később a színészet mellett, mert sikerem volt az előadóművészet terén. A magyartanárnőm egyszer viccesen meg is jegyezte az osztály előtt, hogy „Artúr kacérkodik a színészettel." Akkor azonban még nem volt erről szó, csak érettségi idején határoztam el, hogy színész leszek, bár a szüleim inkább a közgazdaságtan felé lökdöstek volna. Ebben én is láttam fantáziát, de Ő nem látott bennem.

Végül ki győzött?

Az eredmény döntetlen lett, mert mindkét szakra jelentkeztem, két egymást követő évben és egyik sem sikerült. Természetesen a Színművészeti Egyetem volt az elsődleges cél, Kolozsvárra jelentkeztem. Így utólag visszatekintve azonban én sem vettem volna fel magamat. 18 éves koromban, hivatástudat nélkül jelentkeztem a szakra, nem is sejtettem, hogy életvitelben mit jelent a színészet. Egyszerűen csak láttam magamban a tehetséget, ezért keresgéltem itt. Az említett osztályba zömmel idősebbeket vettek fel, akik jóval érettebbek voltak nálam és jobban tudták, hogy mit akarnak. A velem egykorúakban pedig megvolt az a bizonyos hivatástudat.

Csalódott voltál?

Igen, ráadásul belső körökből úgy informáltak, hogy felvettek, de amikor megnéztem a kiírást, nem voltam a listán. Nem sokkal később azonban megkeresett a kolozsvári Puck Bábszínház rendezője, Pályi János és felajánlotta, hogy játsszam el a Lúdas Matyi főszerepét. Szabó Attila barátom is bátorított, aki akkoriban a Zsebszínház társulatot vezette, melynek tagja voltam. Végül egy egész évadra leszerződtem a Puck Bábszínházhoz, és kisebb szerepekben ott tanultam meg a szakma csínját-bínját: voltam labda, sárkányfog, vagy éppen Bádogember az Ózban. Itt ismertem meg Kovács Ildikó nénit, az erdélyi bábjátszás nagymamáját, akit mentoromnak nevezhetek.

Milyen tapasztalatokat szereztél?

Nagyon jó alap volt ahhoz, hogy rájöjjek, érdemes-e ezzel a szakmával foglalkoznom. Megtanított arra, hogyan vegyek részt egy színházi rendszerben és hogy kinek mi a szerepe ebben a bonyolult struktúrában. Megismertem a színpadi kifejezés alapjait: a mozdulat pontosságát, a színpadi beszéd lényegét és a megfelelő mentális állapot fontosságát a színpadon. Rádöbbentett, hogy egy apróságnak, nyelésnek, orrfújásnak vagy hajsimításnak is értéke van a színpadon, hiszen levegőt is csak úgy vehetsz, ahogy azt a szituáció megkívánja. Furcsa állapot ez, amelyben a testet és a szellemet a színpad követelései mellé-alá kell rendelni.

Az itt töltött idő is hozzájárult ahhoz, hogy később a Budapesti Színművészeti Egyetemen már nem a színész, hanem a bábszínész szak mellett döntöttél?

Ösztöndíjasként járhattam a színész tanszak bábszínész tagozatára, ezért választottam a bábszínész szakot, de szerencsémre nem sokban különbözött a színészek képzésétől. Hasonló oktatásban részesültünk, mert a báboktatáson felül színészmesterséget is tanultunk, ha nem fordítva. És emellett ugyanúgy jártunk balett órákra, irodalomra és szteppre, mint a színész évfolyam. Természetesen végig volt egy enyhe pejoratív hangzása a „bábos osztálynak" a Főiskolán, de ennek korrigálására sokat tett osztályfőnökünk, Békés András (Kossuth –díjas rendező), valamint Méhes László és Avar István színművész tanáraink. Az akkori rektor, Huszti Péter ezért döntött úgy, hogy színészdiplomát ad a kezünkbe és azzal úgy boldogulunk, ahogy tudunk. Így lehetőségünk nyílt arra, hogy színházakhoz szerződjünk, amennyiben alkalmaznak minket.

Kiss Gréta interjúja teljes terjedelmében a Magyar Játékszín oldalán olvasható »