Az ember tragédiája - DebrecenbenA föld. A színpad közepén földkupac. Körbeállják munkásruhába öltözött alakok. Aztán odalép az Úristen, és valami megmozdul. Az Úristen földből előhúzza Ádámot. A teremtés végtelen pillanata. Vajon működni fog a színen? Nem „húzza le” a föld valóságossága?

Néhány évvel ezelőtt, ha jól emlékszem 2009-ben, Kisvárdán a vár tövében játszották volna a beregszásziak a Tragédiát. Egész nap készültek az előadásra, minden kellék – a történelmi színeket jelző tárgyak – ebbe a földkupacba voltak eltemetve. A társulat tagjai egész nap ástak: nemcsak azért, mert nincs műszak, amely ezt helyettük megteszi, hanem azért is, mert tudniuk kell, mi hol van a földben: a múlt rekvizítumait nekik maguknak kell az előadás során használniuk. Estére hatalmas vihar kerekedett. Zuhogó esőben túrták ki és menekítették a kellékeket a színészek. Az előadás elmaradt – pedig hónapokig készültek egyetlen előadásra, s majd csak 2011 nyarán Szegeden játszották megint a Tragédiát.

A föld. Az első verziót kivéve, meghatározó motívum. A szegedi verzió egyik legfelemelőbb pillanata, amikor a munkásruhába öltözött „emberiség” közös erővel húzza az óriási földkupacot.

Mi a föld Vidnyánszky számára?

A köznapi értelemben vett életben is meghatározó fogalom: a szülőföld, az anyaföld. A műből kiolvasható metafizikai dimenzióban megjelenik a „porból lettünk, porrá leszünk” ontológiai érvényű gondolata is. Alapvető fontosságot nyert az a darab föld, ami a birtokunkban maradt a paradicsomból való kiűzetés után: ez létünk alapja és végzete is egyben, hiszen véres verejtékkel kell megművelni, hogy biztosítsa megélhetésünket. A Föld, a világ a bűnbeesést követő kiűzetés után az ember számára egyfajta „munkatáborrá”, „haláltáborrá” vált − az egyik almába harapva megszereztük ugyan a tudást, ám a halhatatlanságot nem értük el – írta a szegedi előadásról készült werk-könyv esszéjében Vidnyánszky.

Az ember tragédiája - Szeged, 2011Neked a földhöz mi a közöd? – kérdezte Bérczes László nyáron, a szegedi próbák után egyik éjjel Trillt.

„– Sok közöm van hozzá. Sárosorosziból, egy kis faluból származom. Nemrég vettünk ott egy kis földet. Gyümölcsfák vannak rajta, cseresznye, meggy, dió, szilva. Kukoricát ültettünk, lucernát vetettünk. Nekem fontos az, hogy Budapestről, Debrecenből, Szegedről, bárhonnan hazamehessek. Legyen olyan, hogy haza. Amikor megvettük a földet, saját kezünkkel irtottuk a gazt, a vadszilvát, most tavasszal vezettem a lovat, ahogy kukoricát, krumplit soroltunk, képet is tudok erről mutatni, a haverom lefotózott. Parasztfiú vagyok, tudom, mi a munka. Az imént beszéltem anyuval, éppen szedik össze a meggyet. „Fogd be a gyerekeket!”, mondtam neki, meg kell hogy tanulják. Elfelejtünk dolgozni, gondold el, akik utánunk jönnek, nem tudják majd, mi a paraszti munka. Ha nem lesz közük a földhöz, nem lesz közük hozzánk, önmagukhoz, az emberhez, aki egyszer porrá lesz! Elveszítenek bennünket, s ha nem dolgozunk, ha nincs közünk a földhöz, mi is elveszítjük önmagunkat.

– „Hová lesz énem zárt egyénisége?”, ismételgetitek az előadás vezérlő mottóját.

– Alapkérdés. Visszajárhatok, vehetek földet, lefotózhat a haverom a kukorica közt… de tény: amikor húsz évvel ezelőtt elmentünk a kijevi főiskolára, kiszakadtunk abból a közegből, amibe addig tartoztunk. Megváltoztunk. Már nem vagyok olyan, mint a velem egykorú srácok, az unokatestvéreim, akik a faluban maradtak. Jöttünk-mentünk a világban, élmények értek, nem lehetek ugyanaz. Nyitott vagyok minden újra, de közben ösztönösen kapaszkodok a gyökereimbe. Nem Madách mondata segít ebben, sokkal inkább a génjeim, az ösztöneim. Háromszáznegyven kilométer Budapesttől, nem távolság. Debrecentől még közelebb. Ha vissza akarok menni, vissza tudok menni. Én ott töltődök fel, visszajön a gyerekkorom, és a színházcsinálásnak köze van a gyermeki létezéshez.

– Amikor hazaérsz, mik az első mozdulataid?

– Vizet szoktam inni, kútvizet.

– Udvari kút?

– Van ott kút, de rettenetes a vize, mert az tulajdonképpen vájogvető gödör volt, nagyon mélyre kéne fúrni, hogy jó vízhez jussunk. Az utca túloldaláról hozzuk vödörrel. Iváshoz, főzéshez az a jó. Ott van nálam a bögre, kortyolok, és a számban tiszta víz, a gyerekkor íze. Aztán megtörlöm a számat, és körülnézek. Hogy mi változott, mióta legutóbb itthon voltam.

– Miben méred a változást? A városi ember néz egy nagyot, és azt mondja: „Jé, itt a múltkor egy kiskocsma volt, most meg egy bank!”

– Én is nagyot nézek, amikor meglátom, hogy mennyit nőtt az akácfa lombja, hogy előtotyognak a kiscsibék, ilyenek. Közel van hozzánk a temető, arra is átnézek, erre egy friss sír, arra egy sírkő bukott orra… Nézelődök, pásztázok, otthon vagyok. Ez a szülői ház, a múlt. De három házzal odébb van a mi földünk, négyünké, az már a jelen. Nem csak a múlt, a jelen is odaköt. Jó érzés, hogy ott nekünk dolgunk van.

– Mik a nagy tervek ezzel a földdel?

– Semmi, csak hogy van, a mienk. A gyerekeké. Az Idő mindent elrendez. Amit én nem tudok megoldani, megoldják majd a gyerekek. Ezt remélem.

– A Lucifer-féle csalfa tünemény, a remény. „Mi dőre a cél…” – ezt is ő mondja.

– Mi a cél? Nem tudom. Talán egyszer lezárni egy előadást, egy szerepet, és azt mondani, nincs tovább. Nem tudom.”

Lucifert – talán – lezárta. Vagy csak abbahagyta azt a szerepet játszani? Holnap premier. Pálffy Tibor Luciferje mellett Ádám szerepét kezdi játszani.

Kornya István, Bérczes László
Fotók: Bócsi Krisztián (fekete-fehér)
Máthé András (színes)